Dr. Tóvári Judit honlapja

Honlap Írjon nekem! Honlap-térkép Fogalmak szótára Segédkönyvtár

 


 

Földbirtokosok Birtokos polgárság A kultúra

 

Honlap
Fel

Az elit kulturális arculata és az érdekszövetségek fórumai

 

Az elit jellegére abból is lehet következtetni, hogy milyen társadalmi vagy kulturális egyesületekhez adja a nevét, ami viszont azok presztízsét is emeli, s rajtuk keresztül befolyásolja a város kulturális arculatát. Egy 1893as városi felmérés[1] szerint a közintézményeket nélkülöző Miskolcon ekkor 25 jótékonysági, főleg nőegylet és egyéb egyesület működött, beleértve a Nemzeti Kaszinót és a  Polgáregyletet is, amelyekhez hozzá kell még számítanunk a felmérésben nem szereplő Színház Rt.-t is. Ezek alkották a 19. század utolsó évtizedének elején a művelődés intézményeit, amelyekben egy szűk értelmiségi kör sajátította ki az irányítást, akikre – kevés kivételtől eltekintve – még csak nem is eredeti foglalkozásuk, hanem inkább gazdasági tevékenységük a jellemző. Ez a patriarchális 19. század utolsó évtizede, amelyről jellemzően írta a Borsodmegyei Lapok: “Mi az oka, hogy a szellem törpül az anyag mellett, az előjogok vitája előtérbe jő, s most, midőn a művelt világot jelképező Európa az egyenlőség szép eszméit hirdeti, most látjuk a magyar társadalmi élet hanyatlását, most tapasztaljuk legszembeötlőbben a városok, mint művelődési gócpontok szellemi életének süllyedését? Az okozat oka a szellemi munka semmibe vevése, a szellemi munkások kicsinylése azok részéről, kik részint az anyaföldben, részint a pénzvarázs erejében bírják mindenható hatalmukat.”[2]

1878-ban az árvíz romba döntötte a várost, hasonlóan Szegedhez. De míg a tiszaparti város újjáépítését törvény biztosította, Miskolcon a környék könyöradományaiból indult újra az élet, amely a további évtizedekben kizárólag a gazdaságra koncentrált. Még 1908ban is így jellemzi a város szellemi életét az Ellenzék, a Függetlenségi és Negyvennyolcas Párt lapja: “Az úgynevezett intellectuellek bizony nagyon kevés számban találhatók Miskolcon. ... van virágzó kereskedelmünk, kincses tárháza vagyunk a mezőgazdasági termelésnek, a Hegyalját legyűri szőlőkivitelünk... Vannak ... kiváló, közgazdasági téren babérokat arató lángelméink, elsőrangú pénzembereink, akik Kornfelddel vetekszenek  ... Vannak kiválóan egyoldalúan képzett helyi nagyságaink, akikből minden kitelik, csak egy nem: nyugati ízlés, a kultúrember művészetéhsége, mely életszükséglete a külföldi nagy városok finomodott gondolkozású emberének. Nálunk senki sem táplál művészeti, irodalmi igényeket.”[3] Pedig a közfelfogás az elit tagjaitól elvárta volna a műveltség, a kifinomult ízlés megnyilvánulásait.

Az alatt a közel hat évtized alatt, amíg 1852-től vajúdott a színház  városi kezelésbe adása, a Színház Rt. igazgató választmányába kizárólag a városi képviselőtestület virilis tagjainak szűk köre került, gyógyszerészek, orvosok, ügyvédek, azok, akik a közgyűléseken is diktáltak és akik – mint Szabó Gyula gyógyszerész, Bizony Tamás ügyvéd, Vay Bélamegyei főispán – családjukban tovább örökítették e pozíciót is. Ott voltak a vezetőségben a nagyhatalmú Csáthy Szabó István és Rácz György gyógyszerészek, de ott volt a mindenkori polgármester és Horváth Lajos ügyvéd, országgyűlési képviselő is. A felügyelő bizottság pedig a miskolci elit jeleseiből – Radvány István, Koós Soma, Lichtenstein László – állt össze. Az igazgató választmányi ülések fennmaradt jegyzőkönyveiben 58 év alatt egyetlen egyszer van nyoma, hogy a szerződött színigazgató munkáját tartalmilag is megvizsgálták.[4] Szerződéskötés előtt gondosan tanulmányozták viszont a pályázó színigazgatók vagyoni helyzetét és kíméletlenül behajtották hátralékaikat. Ha anyagi érdekeik úgy kívánták, cirkuszi előadásokra adták bérbe a színházat.[5] 1885-ben létrejött ugyan egy színpártoló egyesület, de a színházat az is kizárólag csak  gazdaságilag “pártolta”, a művészethez nem volt semmi köze.

Egykét értelmiségi akadt, akik változtatni szerettek volna a város szellemi arculatán. Gencsi Soma ügyvéd 1890-ben felvetette a polgármesternek egy, az aradi mintájára létesítendő közművelődési egyesület tervét, amely felkarolta volna az irodalmi és művészeti törekvéseket. A polgármester nem lelkesedett az ötletért, inkább egy városi ügyeket előkészítő egylet szervezését tartotta volna helyesnek, amire pedig végképp nem volt szükség, hiszen a közügyek vitelére megvoltak a hivatalos fórumok. A közművelődési egyesület végül hosszas vajúdás után, Balogh Bertalan vasúti tisztviselő szervező munkájának eredményeképpen huszonöt taggal mégis megalakult 1893ban és hat év múlva jutott el oda, hogy irodalmi, általános közművelődési, könyvtári, zenei és múzeumi szakosztályai is működtek. Amikor már országos hírnévre is szert tett és a kultuszkormányzat érdeklődését is felkeltette, új vezetőséget kapott, amelyhez – amellett, hogy az egyesület lelkét, Balogh Bertalant főtitkárrá választották – így már a polgármesteri klikk szűk köre is adta  a nevét és lett két elnöke, az egyik Tarnay Gyula, aki ekkor még csak vármegyei alispán, a másik pedig apósa, Soltész Nagy Kálmán polgármester. Igazgatóvá a vármegyei főügyész-helyettes, Bulyovszky Gusztáv lett, aki egyúttal a színház és a Nemzeti Kaszinó igazgatója is volt, a színházigazgatást pedig apósától, Szabó Gyula gyógyszerésztől örökölte. (A Nemzeti Kaszinó a színház első emeletét foglalta el, tagjai körében a színészek szívesen látott vendégek voltak, egy-egy színésznőt maga a főügyész-helyettes ünnepeltetett zajos éjszakai utcai mulatságokon, amelyekbe a csendháborítás miatt a rendőrség óvakodott beavatkozni. Amikor a sajtó emiatt támadta, maga a polgármester kelt védelmére.)

Balogh Bertalan viszont valóban legjobb tudását adta az egyesület szervezésén keresztül a város kulturális felemelkedéséért. 18 évig intézte annak ügyeit, amely Balogh Bertalan főtitkári működése idején az ország legelső kultúregyesületei közé emelkedett. Szabadegyetemek, a munkásgimnázium, a szimfonikus zenekar  szervezésével a művelődés addig ismeretlen lehetőségeit nyitotta meg Miskolcon, a Felső-magyaroszági Zeneszövetség megalapítása pedig a város zenei életét lendítette fel. Neve annyira egybeforrt a közművelődés eszméjével, hogy lemondását a Pester Lloyd 1916. márciusi száma aggodalommal kommentálta, mint olyan tényt, amely nemcsak egy városnak, de az egész országnak vesztesége. Hogy a századfordulóra már mennyire szomjazta a város a kultúrát, mutatja, hogy az egyesület nem tiszavirág életű volt, csak egy koncepcióval, határozott elképzelésekkel rendelkező vezéregyéniség kellett, aki kenyérkereső munkája mellett – végülis egész életét áldozta a város kulturális felemelkedése ügyének. Lemondását ő maga bukásnak érezte, amit a Miskolci Naplóban[6] így értékelt : “Az egyesület ... működését, szervezetét úgy kiszélesítettem, hogy MÁV hivatali elfoglaltságom mellett többé adminisztrálni nem tudom. Ezt az egyesületet többé mellékfoglalkozásképpen vinni nem lehet a visszaesés veszélye nélkül. “ Ugyanekkor ki is jelöli a feladatokat, amelyeket a háború után el kell végezni:  “A legfontosabb feladata lesz a Közművelődési Egyesületnek a népművelés s a könyvtárügyek teljes kifejtése s az intelligencia szervezése a kulturai célok szolgálatára. ... A kultúrpalota ügye éppen úgy elodázhatatlan, mit a városi zenekar kérdése. Hát a városi közkönyvtár, amelynek hiánya minden szabadoktatási vállalkozást szinte illuzórikussá tesz és amely miatt nem egyszer kérdeztek meg, hogy hogyan lehetséges az, hogy Miskolcon nincs. A város kormányzatának mai szervezete mellett ezekkel az ügyekkel is az Egyesület elnökének kellene foglalkoznia...”[7] Kritika is volt ez egyúttal a városvezetés felé, amelynek tagjai – mint azt az előzőekben láttuk – a jövedelmező vállalkozásokból igencsak kivették a részüket, társadalmi-politikai állásuk ugyan lehetőséget nyújtott volna számukra a város kulturális arculatának a befolyásolására is, de a város művelődésének az ügye rajtuk kívül alakult. Kívülről alakult olyan értelemben is, hogy akik azt személyükben alakították, többnyire bevándoroltak voltak, idegenből jött MÁV-tisztviselők, akik közül Balogh Bertalan a szélesebb közösség, az egész város művelődése érdekében tevékenykedett. Azon kevesek közé tartozott, akik sem a gazdasági, sem a politikai elitbe nem tartoztak, viszont a legtöbbet tették a város kulturális felemelkedéséért.

A város vezető testületében kezdettől magas arányt képviselt az értelmiség, amely azonban érdekeltebb volt a gazdaságban, mint a művelődés ügyének előremozdításában. Egykét tehetséges, ambíciózus vezéregyéniség, mint az 1870es években Bódogh Albert orvos, az 1880as években pedig Váncza Mihály szervezte a “szellem harcosainak” a találkozóit, ez utóbbi lapjának, a Miskolcz és Vidékének, majd annak megszűnése után a Hölgyvilágnak a Sötétkapunál levő szerkesztőségében. A nagy műveltségű, sokoldalúan tehetséges, német, francia, olasz, angol nyelveket jól beszélő jómódú ügyvéd  – ő is és hasonnevű apja is virilis tagja a városi önkormányzatnak –, a szépirodalmi és művészeti törekvéseket felkarolni igyekvő lapja számára nyomdát is berendezett és magánkönyvtárában gyűjtötte össze korának színvonalas természettudományi, nyelvészeti, bölcseleti és államtudományi szakirodalmát.[8] A művészetek – festészet és irodalom – iránti érzékenység generációkon keresztül öröklődött a Váncza családban. Az idősebb Mihály festő volt, akivel fia kétszer is beutazta Közép-Európát és aki már egyetemi hallgatóként is 12 vidéki lapnak volt a munkatársa Budapesttől Aradig. Miskolcra is mint az Egyetértés című budapesti politikai napilap tudósítója ment, ahol három év múlva saját lapot alapított. Sokoldalúságára jellemző, hogy a művészeteken kívül a természettudományok – mint a kísérleti fizika és a csillagászat – is olyan fokon érdekelték, hogy Miskolcon meteorológiai intézetet létesített (de apjának ellenkezése miatt ezzel egy év után felhagyott) és leányiskolai tankönyveket írt e témakörökben. Miskolc társadalmának rideg légkörében – bár feleségével együtt, aki leánykorából Petőfi környezetéből az irodalom szeretetét hozta magával, sokat tett  a ridegség oldása érdekében – nem tudott gyökeret ereszteni és feleségével együtt elköltözött Mezőtúrra.

Kivételesen szép és nagy értékű gyűjteménnyel rendelkezett Jóny Tivadar ügyvéd. Könyvtára 20 ezer kötetből állott, amelyből azonban csak a másodpéldányokat hagyta végrendeletében a miskolci evangélikus gimnáziumra. E nagybecsű gyűjteményből 15 ezer kötet a végrendelet értelmében 1884ben a késmárki evangélikus líceum könyvtárába került. Óriási szellemi kincset veszített a város azáltal, hogy e könyvgyűjteményt, amelyet külföldön jobban ismertek, mint nálunk, falai közül elvitték.

Horváth Lajos ügyvéd egész életét közszolgálatban töltötte, kezdve az 1848-as belügyminisztérium fogalmazói állásától Szemere Bertalan környezetében (síremlékük is egymás mellett tekint le a városra az Avas oldalából), majd folytatva és befejezve Miskolc képviselőtestületében és Borsod vármegye törvényhatósági bizottságában az első kilenc legvagyonosabb között és ezzel egyidejűleg 1896ig, 27 éven keresztül az országgyűlésben, a főrendiház tagjainak a sorában. Nemcsak Miskolcon, hanem 1909-ig Borsod megyében is tagja volt a törvényhatósági bizottságnak, ezen belül az 1876 : VI. törvénycikkel létrehozott közigazgatási bizottságnak is, amelyet széleskörű hatalommal ruházott fel e törvény, mintegy a  törvényhatósági bizottság fölé helyezve azt, így tagjai igen nagy befolyással rendelkeztek mind politikai, mind pénzügyi, mind népoktatási területen. Minthogy Horváth Lajos elsősorban politikus volt, könyvtárában a hazai történelemre vonatkozó forrásmunkákon kívül megtalálhatók voltak az 1848/49es Közlöny, a Budapesti Szemle és a Pesti Napló csaknem teljes évfolyamai. Mivel az 1870es évek végén Miskolcon nem volt megfelelő közgyűjtemény, a fent említett folyóiratokat a Magyar Nemzeti Múzeumnak adományozta. Halála, 1911 után – végrendelete szerint – 3 ezer kötetes könyvtára és szabadságharcbeli irattára az akkor már komoly szervezeti kereteket jelentő, a Közművelődési Egyesületből kinőtt Borsod-Miskolci Múzeumba került.[9] Jelentős összegeket hagyott végrendeletében köz és városszépítési célra, de ennek sorsáról nincs tudomásunk.

A nagyon kevés számbajöhető magángyűjtemény[10] – összefüggésben a közgyűjtemények hiányával – azt mutatja, hogy mind a művelődés, mind a tudomány egy nagyon szűk rétegnek volt a sajátja, amely tudományterületének szakirodalom-igényét saját gyűjteményeiből igyekezett kielégíteni, de amelyek végül is  tulajdonosaik halála után sem szolgálták sem a szélesebb városi közművelődés, sem a tudományos élet ügyeit, mert az egy Horváth Lajos könyvtára kivételével elszállították azokat a városból.

A 20. század első évtizede a több milliós infrastrukturális beruházások ideje, amikor egyszerre kellett volna csatornázni, utakat építeni és közintézményeknek hajlékot emelni. A városvezetés 1907-ben Apponyi Albert kultuszminiszter művelődési intézményrendszer-fejlesztő programját sem tudta kihasználni, amely a nagyobb vidéki városokban kultúrpaloták felépítését célozta. A teljesíthetőhöz képest hétszeres volt az országos igény, ezért azok a városok részesültek előnyben, amelyek maguk is hozzájárultak a költségekhez. A  zeneiskolára tervezett pénzt és a már meglévő telket kellett volna  költség-hozzájárulás címén felajánlani azzal, hogy a felépítendő kultúrpalotában ez az iskola és a múzeum is helyet kapjon. Két országgyűlési képviselője is volt ekkor a városnak – Bizony Ákos és a budapesti Leitner Adolf, mindketten ügyvédek –, de egyikük sem viselte igazán a szívén a kultúra ügyeit, a városvezetés sem tett pénzügyi felajánlást – kultúrpalota nem épült.

A jótékonysági céllal létrejött egyesületek – amellett, hogy e funkcióikat teljesítették is – gyakran a politikai pártok versengéseinek támogató szervezeteiként is működtek. A hatalomban való részesedés reményében képesek voltak a pártok politikai céljait támogató választói többséget megnyerni. (Így lehetett kihasználni például 1869-ben Miskolcon a Deák párti Horváth Lajossal szemben – Mocsáry Lajos érdekében – a Borsodmegyei Nőegyletet. Igaz, ahhoz az is kellett, hogy olyan szervezője legyen, mint a Miskolcon nagy tiszteletnek örvendett, akkor már halott Palóczy László lánya, Palóczy Judit, aki kinyitotta szalonjait, bálokat s gyűjtést rendezett az előkelő körökben és nemzeti színű lobogóra hímeztette a Mocsáryt éltető kortesjelszavakat.) Hogy a pártok legfőbb törekvése mennyire a kormányrakerülési esélyek monopolizálása volt, az is mutatja, hogy olyan exkluzív társasköröket sajátítottak ki, mint a szabadelvű többségű miskolci Nemzeti Kaszinó, vagy a függetlenségiek találkozóhelye, a Polgáregylet. Amíg a Kaszinó – alakulásának idején, az 1830as évek elején – nyitottabb volt az egyes társadalmi rétegek felé és tagjai közé nemcsak a helyi társadalom felső rétegéből vett fel tagokat, addig azokon keresztül adott volt olyan új szerveződések mint például a miskolci Polgáregylet – leválás útján történő alakulása, amelyek a leváló társadalmi csoport, főleg az iparosok érdekeit jobban kifejezték, így a Kaszinó később egyértelműbben tudott a társadalmi elit találkozóhelyeként működni. Azontúl a Kaszinóba eleve be sem kerültek, a Polgáregyletből viszont fokozatosan kiszorultak azok a társadalmi rétegek, amelyek nem tartoztak közvetlenül a hatalomra törők csoportjaihoz, vagy akikkel azok nem is akartak szövetkezni. E két társas kör a kiegyezés után már valójában pszeudo-pártszervezetként funkcionált. A Kaszinó, amely Széchenyi eszméje szerint a műveltség emelésének, a társas érintkezésnek, a közös eszmecserének a színhelye, Miskolcon 1831ben már létezett. Vezetősége az 1840-es években többnyire abból a Major utcai liberális nemesi körből került ki, amelyről az előzőekben már több szó esett, de ott volt az igazgatói poszton az a Szabó Gyula gyógyszerész is,[11] aki 1872 után a városvezetésben játszik majd aktív szerepet, részvénytársaságok köztük a Takarékpénztár alapításában jár elől és aki később a szőlő és borkultúra terjesztésével, bornagykereskedéssel nagy vagyonra tesz szert. Családjában aztán visszatér a kaszinói igazgatóság, veje, Bulyovszky Gusztáv, későbbi főügyész-helyettes a századfordulótól igazgatója a Kaszinónak. Szinte természetes, hogy a barátságokat szinte görcsösen kereső, mindent jobbítani akaró Szemere Bertalan az 1840-es évek elején elnöke a Kaszinónak, ahonnan az ő kezdeményezésére olyan jelentős kulturális mozgalmak indultak el, mint a Borsodi Olvasókör, vagy a színház újjáépítése, amelyek legalább egy kis színt vittek az intézményeket nélkülöző város életébe. Az Olvasókör   amely az elme művelését tűzte célul maga elé és amelynek tagjai nők is lehettek vezetősége a Kaszinóban is hangadó Szemere, Kun Lajos, Vadnay Miksa, Telegdy Pál, Csorba Endre és az a Török Sándor, aki később a színház szervezése körül  és a meginduló Borsodmegyei Lapok cikkírójaként tűnik fel ismét 1881 után. A Színház  azontúl örök összeköttetésben maradt a Kaszinóval, amely a színházépület első emeletét foglalta el biliárd szobával, két társalgó teremmel, két olvasószobával (közülük az egyiket katonatisztek számára tartották fenn), ahol a 80-as évek elejétől gázvilágítás mellett lehetett olvasni a könyveken kívül angol, német, francia nyelvű folyóiratokat is. 1860 végén az 1848-as politikai alapokon szervezték újjá, az abszolutizmus alatt hivatalt vállaltakat holttá nyilvánítva. A Kaszinó, bár megválogatta tagjait vizsgált időszakunkban felekezeti különbséget nem tett tagjai között, amiben nagy szerepet játszott, hogy Mocsáry Lajos 1868-ban a polgári jogegyenlőség elvének hangoztatás mellett szervezte át úgy, hogy felvette a feloszlott izraelita kaszinó tagjait. Mocsáry Lajos akkor Borsod megye első alispánja, Miskolc egyik országgyűlési képviselője, aki a nemzetiségi kérdésben kortársaihoz képest engedékeny, a többi párttal ellentétes nézeteket vallott, a miskolci Nemzeti Kaszinóban ültette át a gyakorlatba elméletét. A Kaszinó egyébként a továbbiakban is mindig lojális volt izraelita tagjaival szemben, akik 1885ben a tagság több mint 10%át alkották.[12] Kiállt tagjai mellett, amikor a Függetlenség című lap ugyanebben az évben támadást intézett a zsidók ellen.

A város ügyei leginkább a Kaszinóban és nem a tanácsteremben dőltek el. (A városi közgyűlések örök problémája az alacsony részvételi arány miatti határozatképtelenség.) Az 1880-as évek közepén a városi képviselőtestület tagságának pontosan a fele tagja a Kaszinónak, nagyobb arányban a virilisek, kisebb számban a választottak. Nem érdektelen mert informális kapcsolataiban az országos politikára nyomást gyakorolni képes szerepe lehetett,hogy milyen mértékben volt személyeiben azonos a Kaszinó és a Kereskedelmi és Iparkamara tagsága, vagy legalábbis vezetősége. A Kamara elnöke és kereskedelmi alelnöke, valamint a Kereskedelmi osztály 14 beltagjából 11 tagja volt a Kaszinónak, ugyanakkor ez a 14 beltag egyúttal virilisként ott volt a városvezetésben is. Nem mondható el ugyanez az Ipari osztályról, amelynek mindössze egy tagja ő sem iparos, hanem Csáthy Szabó István gyógyszerész volt kaszinói tag is.


15. tábla

A  Kaszinó miskolci tagságának társadalmi összetétele 1885ben 

Szellemi foglalkozású összesen

104  (55%)

Birtokos polgár összesen                          

43  (22,7%)

  szabadfoglalkozású értelmiség

66

  kereskedő

28

alkalmazott

38

iparos

11

 

 

gyáros

2

 

 

vállalkozó

2

Földbirtokos

5  (2,6%)

Katonatiszt

37  (9,5%)

 

A számadatok és az arányok értékelésekor figyelembe kell vennünk, hogy az értelmiség jobban érdekelt a gazdaságban, mint az eredeti foglalkozása szerinti jövedelemszerzésben, tehát ilyen értelemben közelebb állt a tőkés polgársághoz, amelynek körében a kereskedők szám szerint és vagyon tekintetében is fölényben voltak az iparosokkal szemben. Ezen kívül az értelmiség soraiban a részvénytársasági  elsősorban pénzintézeti vezetők szerteágazó gazdasági kapcsolataik révén nagyobb súllyal bírtak, mint a szabadfoglalkozású értelmiség gazdasági téren kevésbé aktív tagjai,  például az orvosok.

A Kaszinó tagjainak társadalmi összetételéből, illetve a tagok gazdasági érdekeltségeiből egyenes úton következtek a túlnyomó kereskedelmi érdektől meghatározott politikai állásfoglalásaik is. Az alapvetően szabadelvű, majd munkapárti politikát folytató kaszinói tagság között a politikai árnyalatokat a vámtarifák vagy a szeszadó emelése körüli viharok jelentették, mert a közös vámterület fenntartásában túlnyomórészt egyetértettek. A Kaszinó férfiestélyeinek múlhatatlan tartozékai voltak a szabadelvűségre mondott felköszöntők. E férfiestélyek protokolláris szabályai közé tartozott, hogy az asztal fő helyét elfoglaló főispán jobb és baloldalán csak magas rangú katonatisztek foglalhattak helyet, mellettük pedig cím szerint rangsorolva váltakoztak a Kaszinó polgári és katonatiszti tagjai, illetve vendégei. A társalgás hol magyar, hol német nyelven folyt.

A miskolci Kaszinó örök problémája, hogy kevés a vidéki tag. Míg 1885-ben a 189 miskolci tag mellett  51 a vidéki tagok száma, addig 1893-ban már csak 41, ők is kizárólag a vármegye földbirtokos családjaiból és egy sem volt a járásokban működő állami tisztviselőkből.[13] Lichtenstein József a közöny okát a pár évvel korábban létesített “Gentry Klub”-ban vélte felfedezni,[14] amit a vidéki földbirtokosok inkább kedveltek, mint a miskolci Kaszinót. A másik ok, hogy a vidéki tagok többnyire csak a megyegyűlések idejére mentek a megyeszékhelyre, ahol nem töltöttek sok időt. Ez arra indította a Kaszinó vezetőségét, hogy töröljék el a felvételi és beírási díjakat, csak a tagdíj maradjon, az is differenciálva helybeli és vidéki tagok szerint. Ettől azt is remélték, hogy ezáltal a magukat addig nem képviseltetett társadalmi osztályok is nagyobb számban lépnek majd a tagok sorába.[15] Bár Lichtenstein József “nem képviseltetett társadalmi osztályok”-ról beszélt, ez azért mégsem jelentett a társadalom minden rétege számára felvételi lehetőséget, ezt nem is gondolta senki sem akkor, sem később, hiszen a Kaszinó társadalmi elkülönülésének olyan – a város közönsége felé is megnyilvánuló –külsőségei voltak, hogy a város egyetlen nagy, parkosított, fákkal beültetett sétaterén, a Népkertben működő Vigadó – az épület ellentétes oldalain – két teraszt tartott fenn, az egyik a nagyközönségé, a másik a Kaszinó tagjaié nyáron teniszpályával, télen korcsolyapályával.

Széchenyi István elveit vallotta magáénak a Kaszinóból 1837-ben kivált kilenc iparos is, akik maguk köré szervezve még 37 tagot, megalakították a miskolci Polgáregyletet,[16] kezdetben kizárólag segélyezési céllal, ami a gyakori tűzeseteket és árvizeket tekintve valóban közcélokat szolgált. Vezetőségét 1845-ig kizárólag mesteremberekből és egyházi személyekből választották, mert bennük látták az egyesület eredeti, jótékonysági és közművelő céljainak teljesítését. Később ezt a pontot a polgári jogegyenlőség elvére hivatkozva törölték az alapszabályból, amelyben kijelentették, hogy “ezen egyesületnek semmiféle ármányos, úgynevezett politikai célzata nincsen”.[17] Ennek ugyan ellentmond az a kis füzet, amelyet Szombathy László egyleti jegyző írt az ötven éves jubileumra,[18] amelyben az olvasható, hogy  “minden, városunk emelkedését érdeklő ügyek az egylet kebelében megbeszéltettek, eszmék hozattak forgalomba és üdvös célok iránt a kezdeményező lépések megtétettek.”. Az alakulás szép és nemes eszméje, amelyek közül a közművelődési jelleg mindig erősebb maradt, mint a politikai, a század végére mégis egyre erőteljesebb politikai színezetet nyert. 1893-ban már 351 tagja volt, de az iparosok mindinkább kiszorultak kereteiből. Bár éle volt a humornak, mégis találó Evva Ernő ügyvéd megjegyzése az 50 éves jubileumon: “... nincs igazsága Bizony Ákosnak, aki azt állította, hogy a polgári egylet kebelében keveset látunk az iparos osztályból, mert ha körülnézünk, azt látjuk, hogy a régi iparosok mindnyájan itt vannak, csakhogy átalakulva a régi iparosok gyermekei: orvosok, fiskálisok, professorok és papok képében”.[19]

A Nemzeti Kaszinó vezetősége többször is szerette volna elérni, hogy a két egyesület között jöjjön létre a fúzió, de az sohasem valósult meg. Ahhoz túlságosan nagyok voltak kezdetben a társadalmi, később a politikai különbségek. A század végén a Polgáregyletben a hangadók a függetlenségi politikusok, mint Bódogh Albert orvos, Csáthy Szabó István gyógyszerész, Bizony Ákos ügyvéd, országgyűlési képviselő. Előbbi kettő elnöke volt a Polgáregyletnek, de Csáthy Szabó a Kaszinónak is tagja volt.

Bódogh Albert az ellenzéki eszméket ifjúkorából hozta magával. A régi nemesi családból származó fiatalember Debrecenben jogot végzett, patvaristaként ott volt az 1843as pozsonyi országgyűlésen Szemere és Palóczy László követek mellett és később Budavár ostrománál. A polgári felemelkedés és függetlenség elvét külsőségeiben is mindvégig következetesen valló ügyvéd az abszolutizmus éveiben semmilyen szinten sem volt hajlandó jogi végzettségét az idegen hatalom szolgálatába állítani, inkább pályát változtatott és Bécsben orvosi diplomát szerzett. Hogy fenntarthassa magát, Szentkirályi Mórnál nevelősködött, majd Széchenyi István fiait nevelte. Miskolcon nagy házat vitt, ami élénk központja volt minden, várost érintő szellemi mozgalomnak. Maga köré gyűjtötte a művészeket, lapot alapított, amit a függetlenségi eszme szolgálatába állított.  Míg mások nemesi cím megszerzésére törekedtek, ő, akinek volt, nem élt vele. Hasznosabbnak érezte magát a Polgáregyletben – amelynek 1873tól hét éven át elnöke volt –, mint a Kaszinóban, pontosabban a kaszinói tagsággal meg sem próbálkozott. A Polgáregylet és a függetlenségi érzelműek másik vezéralakja Bódogh Albert halála után Bizony Ákos ügyvéd, a Függetlenségi és Negyvennyolcas Párt országgyűlési képviselője, a megyei és városi közgyűlések vezérszónoka. Már apja, Bizony Tamás is jelentős szerepet játszott mind Miskolc, mind Borsod megye közéletében, mint a miskolci törvényszék első bírája és mint városi s megyei virilis. Fiát Kassára küldte jogot tanulni, ahonnan az Eperjesre ment, majd Budapesten fejezte be tanulmányait. Ügyvédi irodáját 1872-ben nyitotta meg Miskolcon, ahol ekkor már Bódogh Albert körül csoportosultak a legszélső ellenzéki elveket vallók. A hangadó hamarosan Bizony Ákos lett, akinek a kezdeményezésére 1892-ben útjára indult a Függetlenségi és Negyvennyolcas Párt lapja, a Szabadság. A 24 alapítóból 17 tagja a városi képviselőtestületnek, így a várospolitikai csatározások ezentúl inkább a nyilvánosság előtt zajlanak majd, mint az ülésteremben, ahol a városi képviselők nagyobb számban egyébként is csak a tisztújítások alkalmával jelentek meg, ha szavazni kellett. Ugyanilyen eréllyel vetette be befolyását az 1905/06-os alkotmányos válság idején a vármegyei ellenállás szervezése körül és a városi képviselők választásakor  is 1905-ben, amikor úgy tűnik, vége szakadt a régi patriarchális  időknek. Az 50, választásra került városi képviselőből 32 a függetlenségiek támogatásával került a képviselőtestületbe. A függetlenségi párt 1909. novemberi szakadása után Bizony Ákos a Kossuth Ferenc-vezette Negyvennyolcas Függetlenségi Kossuth Párthoz csatlakozott, nem fogadva el Justhék radikális választási programját sem.[20] A kormányzati hatalom elérése, amely a politikai elit végső célja, egyedül Bizony  Ákos előtt csillant meg. Az 1818. október 30-án miniszterelnökké kinevezett Hadik János felkínálta neki az igazságügyi tárcát, de a kormány eskütételére már nem került sor.[21] 1918 után már nem játszott politikai szerepet, visszavonult vidéki birtokára festőművész felesége mellé. 1922-ben halt meg, 76 éves korában.

Az 1890-es évekre a Polgáregylet már nem az, amiért létrejött, inkább hasonlított a Kaszinóhoz, mint az iparosok segélyezését célul tűző polgári egyesülethez. Míg a Kaszinó a szabadelvűek, a Polgáregylet a függetlenségiek gyülekező helye volt.

Az elitnek céljai eléréséhez olyan támogatókra is szüksége volt, mint a sajtó. Egy-egy sajtóorgánum életképessége gyakran attól függött, hogy a mögötte álló érdekszövetség mekkora támogató kört tudhatott maga mellett, mekkora befolyással, illetve anyagi eszközökkel rendelkezett. 

A dualizmus időszakában Miskolcon 23 lap indult, de ezek közül 10 egy évnél tovább nem tudott fennmaradni. 25 évig hat, 6-10 évig három lap bírta, 20 évnél tovább pedig négy lap élt, ezek közül egy  42 évig. A nagy lapalapítási időszak az 1880-as évekre esett, majd egy következő hullámmal az új évszázad első évtizedére. Mind a szabadelvű, mind a függetlenségi párt megteremtette a maga lapjait, amelyek a leghosszabb életű sajtóorgánumok a városban. A szabadelvű lap, a Borsodmegyei Lapok mögött a Kereskedelmi és Iparkamara, összefogva egykét magánérdekeltséggel, a függetlenségi sajtó – a Szabadság, majd az Ellenzék – mögött pedig a párt hangadóiból összeálló lapfenntartó társaság, amely majd 1920 után  részvénytársasággá alakul.

Szaklappal csak a nyomdászok és a vasúti tisztviselők próbálkoztak – ez utóbbiak szépirodalmi célzattal is –, de vállalkozásuk, amely a 20. század első évtizedére esett, nem élte túl a három évet. A vasúti tisztviselők, akikről az előzőekben már több szó esett, lapalapításában a szakmai igényeken túl a politikai és a közművelődési igények együttesen jelentkeztek, ami abban is megmutatkozott, hogy lapjuknak, a Haladásnak az a Görgey László MÁV üzletvezető, törvényhatósági bizottsági tag a szerkesztője és tulajdonosa, aki  mögött  ott volt a Munkapárt, és aki pár év múlva e párt színeiben megnyeri az országgyűlési választásokat.

Négy élclap-alapítási kísérlettel is lehet találkozni, amelyek közül három az egy évet sem érte meg. A Csirip-Csirip viszont színvonalas lap volt a 19. század 80as éveinek végén, majd a felújítása is 1907ben. Bukását nem az érdektelenség, hanem a szerkesztőjét, Ruttkay Menyhértet a városvezetés részéről ért folyamatos támadások okozták, amelyek elvették a kedvét a szerkesztéstől. Ez a lap polgári demokratikus álláspontból támadta a közigazgatást, amit a rokoni szálakkal és gazdasági érdekkapcsolatokkal szorosan összeláncolt szabadelvű városvezetés nem tudott tolerálni. Bár a szerkesztő, az államvasúti dalkör karmestere, Ruttkay Menyhért is városi képviselő volt, de nem tartozott a polgármesteri klikkbe és a gazdasági érdekszövetségek közül egyikbe sem. Függetlenségi szellemű újságírását lapjának megszűnése után a Függetlenségi és Negyvennyolcas Párt lapjainak, a Szabadságnak, majd az Ellenzéknek a kereteiben folytatta.

A leghosszabb  – 30 évet meghaladó – életű lapok a politikai érdekszövetségek lapjai voltak. A sort a Borsod nyitotta 1866 decemberében. “A társadalmi érdekeket képviselő vegyes tartalmú hetilap” 37 éven keresztül – abból az első másfél évtizedben versenytárs nélkül – szolgálta a Deák párti, majd szabadelvű érdekeket, mígnem 1903ban beolvadt a másik kormánypárti lapba, a Borsodmegyei Lapokba. A Borsod, minthogy elődje tisztán gazdasági érdekeket szolgáló hirdetési lap volt – ezt a gazdasági érdeket képviseli továbbra is, de most már nem csak hirdetések közlésével, hanem felvállalva a városfejlesztést célzó törekvések nyilvánosságra hozatalát is. Mögötte az 1867-ben alakult Borsodmegyei Gazdasági Egyesület anyagi támogatása, ezen keresztül pedig a megyei főispán, az értelmiség gazdasági  tevékenységénél már tárgyalt Pilta Miklós ügyvéd és a Miskolc környéki birtokán mintagazdaságot és óvodát berendező Szathmáry Király Pál befolyásával, akik városi és megyei virilisek is voltak. Az 1880ban alakult Kereskedelmi és Iparkamara – amelynek elnökei a gazdasági elit magasabb köreiből kerültek ki, úgymint Radvány István, Koós Soma, Neumann Adolf –   már létrejöttének évében kiadott egy rövid életű lapot, a Közgazdaságot, de azt érdeklődés hiányában egy év múlva megszüntette, illetve beolvasztotta az 1881-ben alapított  Borsodmegyei Lapokba, amely 1907-ig volt életképes. Ez a lap 26 éves fennállása alatt mintegy olvasztótégelye volt a különböző kormánypárti vagy idővel azzá vált lapoknak, mint például az 1883-as induláskor függetlenségi érdekeltségű Borsod-Miskolci Közlönynek. A Közlöny 1891-ig, Aranyi Lipót szerkesztői éveiben hirdette a szélsőbal programot, a századfordulóra viszont a helyi tőkés érdekeltségek befolyása alá került. A Kereskedelmi és Iparkamara anyagi háttere a kormányprogram támogatása irányába mozdította el a lapot, különösen azután, hogy a szerkesztést Sugár Ignác, a Kamara titkára vette át. A Borsodmegyei Lapok, miután magába olvasztotta a Közgazdaságot, a Közlönyt és a Borsodot, úgy lett a legnagyobb kormánypárti, valamint a Kereskedelmi és Iparkamara hivatalos lapja, hogy szerkesztőségében megtartotta az elődök szerkesztőit, a felelős szerkesztés pedig a Kamara mindenkori titkáráé lett. A lap tárca rovatában az irodalmi érdeklődést is próbálta élesztgetni.

Az elit centrumán kívül létrejött lapok, mint a Miskolcz, a Miskolczi Lapok, vagy a BorsodMiskolci Hírlap, 2-3 évnél tovább nem tudtak fennmaradni.

Hasonló a sorsuk az ellenzéki lapoknak is, amelyek vagy kormánytámogatóvá váltak és fennmaradtak, mint a Borsod-Miskolci Közlöny, vagy lapfenntartó társaság állt mögöttük, mint a 42 éven át életképes Ellenzék esetében. Hiába adtak élclap-mellékletet viszont az 1848 mellé, fél évnél tovább nem tudott fennmaradni. A függetlenségi ellenzék az 1890-es évek elejére múlhatatlan szükségét érezte az erőteljes szervezkedésnek, aminek része volt a lapindítás is, amihez az alaptőkét a Függetlenségi és Negyvennyolcas Párt hangadó tagjaiból szerveződött 27 tagú csoport hozta össze, akik közül 15 tagja volt a városi képviselőtestületnek és a szabadelvű városvezetés bírálatával nagy olvasótábort szerzett magának. A lap tulajdonjogi viták miatt szűnt meg 1902-ben és indult helyette 1903-ban a függetlenségiek új lapja, a 42 éven át életképes Ellenzék. Indulásakor a szerkesztője ugyanaz a Ruttkay Menyhért, aki a Szabadságot és a megszűnt élclapok egy részét szerkesztette. Ellenzéki irányvonalát végig megtartotta és következetesen, céltudatosan igyekezett a városvezetésben uralkodó klikkrendszert megszüntetni.

Az ellenzéki lapok sokkal erőteljesebben, célratörőbben politizáltak, mint a szabadelvűek. Nem egyszerűen csak támadták az ellenfelet, de országos politikai viták magyarázataival közvélemény-formáló hatást is gyakoroltak. Szükségesnek tartották az országos összefogást is, ezért a vidéki függetlenségi párti lapok szerkesztői és kiadótulajdonosai 1908ban országos szövetségbe tömörültek, hogy a lapok a választójogi reform kérdésében egységes álláspontot foglaljanak el, másrészt, hogy a függetlenségi sajtó és a párt központi vezetése között szorosabb kapcsolat alakuljon ki.


 

[1] BAZ m. Lvtár IV. 1906. 842/1910.

[2] 1890.  ápr. 11.

[3] 1908. szept. 24.

[4] BAZ m. Lvtár  VIII. 701. A miskolci Nemzeti Szinház iratai

[5] Uott. Választmányi ülés jegyzőkönyve, 1888. márc. 1.

[6] 1916. márc. 1.

[7] Uott. Kiemelés tőlem.

[8] György Aladár  i.m. (1886)

[9] Ma a BAZ m. Lvtár Borsod megye levéltárában kezelt történeti gyűjte-mény (XV. 15) állagában

[10] Az Országos Statisztikai Hivatal felmérése szerint (közli György Aladár i.m., 1886.) négy ügyvéd, két püspök és a vármegyei főjegyző rendelkezett ekkor 1000 köteten felüli könyvtárral Miskolcon

[11] Szűcs Miklós i.m. (1981). p. 158.

[12] Váncza Mihály  i.m. (1885).

[13] Lichtenstein József, Cassinónk és a vidékiek részvétele. - In: Bm L. 1893. jan. 27.

[14] Uott

[15] A miskolczi Nemzeti Cassinó [sic!] közgyűlése. - In: Bm L. 1893. jan. 24.

[16] Felszólítás a Miskolci Polgári Egyesület ügyében. - In: Társalkodó, 1838. 35.sz.  p. 134-135.; Miskolczi Polgári Egyesület. - In: Társalkodó, 1838. 49.sz.  p. 189-190.

[17] A miskolczi Polgár-egylet alapszabályai, 1868. Miskolc, 1868.

[18] Szombathy László i.m. (1887).

[19] Bm L. 1887. 37.sz.

[20] Bizony Ákos [képviselői] beszámolója. - In: Ellenzék, 1910. febr. 22.

[21] Bölöny József, Magyarország kormányai. Bp., 1987.

 

Vissza Honlap

Copyright © 2004 Dr. Tóvári Judit

E-mail: tovarij@ektf.hu

Utolsó módosítás: 2005.03.07.