A camera obscura

A camera obscura[1] – az optikai megfordíthatóság elve

A camera obscura a külső fényhatás befogadására szolgáló eszköz és inkább a fényképezőgép ősének tekinthető. Egy érdekesnek tűnő analógia vázolható fel a camera obscura mint elsötétített kamra és a laterna magica („varázslámpás”) között. A sötétkamra megfelel a vetítőteremnek (benne elhelyezkedve vetítésnek lehetünk szemtanúi). Továbbgondolva a sort, a laterna magica lényegében egy fordított camera obscura, mely „kifelé” vetít (a fényforrás belül van, a nézők kívül). Tehát a vetítés már a kezdetektől jelen volt a leképezésekben.

A camera obscura[2] jelenségét – vagyis hogy ha egy elsötétített szobában apró lyukat vágunk a falba, a szemben lévő falon fordított állásban megjelenik a külvilág kicsinyített képe – minden bizonnyal korábban megfigyelték, mintsem leírták volna. A camera obscura fényképezésre használható sötétkamra, lényegében doboz, amelynek az egyik oldalán kis nyílás van. A jelenség igen régóta ismert. Egy elsötétített szobában, ha szerencsénk van, a redőny (esetleg a függöny) egy nyílásán keresztül a kinti, erősen megvilágított látvány megjelenhet a szemközti falon fordított állásban. Akinek volt már ilyen vagy hasonló tapasztalata, nem felejti el a különös élményt.

Teljes részletezettség nélkül tekintsük át a találmány születésének és fejlődésének történetét[3]

A camera obscura („sötét kamra”) jelenséget valószínűleg Kínában a Kr. e. IV. században fedezték fel. Kínában Mo Ti matematikus- filozófus elég korán, már i. e. 400-ban rizsszalma papírra veti, hogyan fordul fejtetőre a világ a sötétkamrában. Bizonyos elemzések Platón barlanghasonlatának alapját is a camera obscura jelenségében keresik.

Kr. e. IV. században már Arisztotelész is említést tesz lyukkamera elvén működő asztronómiai megfigyelésekről. A napfogyatkozás megfigyelésekor azt veszi észre, hogy a fa alatt ülve a hold által eltakart napot oldalfordítottan, fejére állítottan, megtöbbszörözve látja a földön. Másoktól eltérően, ő nemcsak gyönyörködik a jelenségben, de rájön, hogy a levelek közötti apró lyukak okozzák ezt a hatást.

1038-ban kerül először említésre a jelenség Ibn Al Hathaim (Alhazen)[4] arab természettudósnál, aki „Az elsötétítés alakjáról” című művében a nap- és holdfogyatkozással kapcsolatban említette a camera obscurában fordítottan megjelenő képet Ő jön rá arra, hogy a lyuk, amin a fény áthalad, befolyásolja a kialakuló képet. Leírja, hogy ha három gyertyát helyez egy kis lyuk elé, a bal oldalit jobbra, a jobb oldalit balra látja leképeződni.

Bár az eszköz ismerete, a vele való foglalkozás végig jelen volt a középkori tudományos irodalomban (leggyakrabban látható ábrázolása pl. Roger Bacon nevéhez fűződik), mégis a reneszánszban élte első virágkorát.

A 16. századtól egymást követik a camera obscura működésének és használatának említései.

1500 körül Leonardo a következőket írja „Ha… egy teret vagy tájat napfény világít meg és a vele szemben álló, árnyékban maradt épület falába apró lyukat fúrunk, a megvilágított tárgy képe a lyukon át a vele szemben lévő, besötétített szoba falára vetül. A falba fúrt lyuktól nem messze tartsunk fel egy fehér papírlapot, amelyen a fent említett tárgyak képe körvonalaiban és színeiben helyesen, méreteiben lekicsinyítve és feje tetejére állítva rajzolódik ki.”[5]

Reinerus Gemma Frisius asztronómus az 1544-es napfogyatkozást figyelte meg camera obscurával. Girolamo Cardano De Subtilitate (1550) és Daniele Barbaro La pratica della perspettiva (1568) című munkái már a lencsével ellátott camera obscura használatát írták le, amely lényegesen világosabb képet hoz létre.

 

  Az első camera obscura ábrázolások

 

1558-ban a nápolyi Giovanni Battista della PortaMagiae naturalis” című, festőknek szánt útmutatójában összefoglalta a cameráról és használatáról akkor tudható valamennyi információt[6]. A nápolyi tudós egy teljes színdarabot, egy vadászjelenetet mutatott be oly módon, hogy a napfényben felállított színpadon kosztümös szereplők, állatbőrbe bújtatott gyerekek mozogtak, a sötét szobában ülő közönség pedig falra vetülő képüket látta és a kísérőzenét hallotta. Mivel mindezért belépődíjat is szedett, vállalkozását bízvást tekinthetjük az első tudományos színháznak.[7]

Festők, tudósok mindennapi segédeszköze

Kepler nemcsak a csillagászatban és a matematikában, hanem a földmérésben is tevékenykedett mint „tájmatematikus”. Térképezési munkái során sötét ponyvából készült sátrat hasznát. A ponyva tetején vágott nyíláson át a táj képe bevetítődött a sátor belsejében elhelyezett rajztáblára. Kepler ezzel a berendezéssel „egészítette ki” rajztudását. A XVII. századtól alakult ki a lyukkamera egyre kisebb hordozható változata. Lencséket, tükröket vagy prizmákat helyeztek el benne és lapra vetítették ki a képet. A doboz hátsó falára matt (csiszolt) üvegfelület került, arra (illetve a papírra) rajzolták át a megjelent látványt. A festők közül jó néhányan használták ezt a segédeszközt (pl. Canaletto).

1688-ban Johann Zahn találta fel a tükörreflexes kamerák (a mai fényképezőgépek) elődjét. A különös camera obscurában lencsén át jutott be a fény, majd tükörről egy vízszintesen elhelyezett homályos (matt) üvegre verődött, és az arra helyezett áttetsző papíron át lehetett meg-, illetve átrajzolni a megjelent képet.

 

  A 450-os szögben leképező eszköz.

 

Ez „az első olyan eszköz, amelyet a látás konkrétan kimutatható változása, s ennek nyomán a képpel kapcsolatos szemléletváltás, másként a ’perspektíva’ tett érdekessé.”[8]

Konkáv és konvex lencséket használtak a tárgyak kicsinyítésére és nagyítására, különböző optikai könyvek leírták a tükrök alkalmazásának hasznát, s felismerték, hogy a szerkezet a napfogyatkozás megfigyelésén kívül topográfiai rajzok készítéséhez is használható. A camera obscura a rajzolók, festők mindennapi segédeszköze lett, igaz, kicsit lenézett, szégyellt segédeszköz, a szabadkézi rajzban nem eléggé jártasok számára. Már della Porta is úgy fogalmaz, hogy a festészet méltóságán aluli, hogy a perspektíva helyes megszerkesztéséhez valaki camera obscurát használjon.

Az 1770-es években elterjedtek a tornyokban, pavilonokban működő nyilvános camera obscurák a városi polgárok szórakoztatását is szolgálták, hétköznapi (képi) tapasztalataiktól (is) eltérő élményt kaphattak. Egerben, Hell Miksa camera obscurája, panorámavetítője ma is megtekinthető: (Az egri líceum csillagvizsgálójában, az ún. Spekulában). Ilyen szerkezetek találhatók még pl. az edinburgh-i kastélyban, a Párma melletti Castell Fontanellóban is.

  Az egri Hell Miksa-féle camera obscura kezelője. Gyarmati Vince.1993

 

  A hordozható camera obscura ábrázolása.

 

Athanasius Kircher: Ars magna lucis et umbrae című műve 1646-os kiadásában

Ez a vélekedés cseppet sem izgatta Johannes Keplert, aki 1620 körül egy sátorforma, távcsővel felszerelt camera obscura segítségével rajzolta térképeit, tájképeit. Itt érdemes megjegyeznünk, hogy maga a camera obscura név is Keplertől származik.

Nem sokáig késik a camera obscura megmozdítása, szállíthatóvá alakítása sem, hiszen a történetünk lapjain még többször felbukkanó Athanasius Kircher hordszékként hordozható, kunyhószerű camera obscuráról ír, amelynek belsejében átlátszó papírból készült kockára lehet rajzolni (Ars magna lucis et umbrae, 1646), tanítványa, Kaspar Schott würzburgi jezsuita pedig skatulya-forma, kézben hordozható camera obscurát ír le (Magia universalis naturea et artis, 1657).

A 17. század közepére tehát az igényes utazók útipoggyászának részévé válik a szerkezet. Ettől kezdve pedig nincs megállás, a kezdetben szobaméretű camera obscura, amibe a megfigyelőnek be kellett lépnie, már nemcsak hogy hordozható volt, de könyvbe (J. C. Kohlhans opticum libellumja, 1677), egy kupa talpába (Johannes Zahn, 1685), asztalba (Georg Friedrich Brandes, 1769) vagy sétapálca fejébe (Joseph Harris: 1775) rejthető camera obscurákkal találkozhatunk. Ezekből alig egy-kettő maradt csak fenn napjainkig, így érthető, hogy gyűjtők, gyűjtemények óriási összegeket adnak a ritkán felbukkanó példányokért.

1669-ben (Robert Boyle,) megjelenik a rajzolást közvetlenül segítő változata is, egy olyan boxkamera, aminek egyik fala papír, s erre közvetlenül rajzolható, festhető a megjelenő kép A hordozható camera obscura filozófiailag különbözik a szoba formájútól, amiben „benne kell lennie” a nézőnek. Az ember már nem a világot észlelő rendszer közepén áll, benne a sötét kamrában, hanem egy gépezetet használ, ami a látás érzékszervének puszta technikai segédeszköze lett.[ A leírt változás tehát nem pusztán technikai, sokkal inkább filozófiai.

1636-ban Daniel Schwenter altdorfi matematikus olyan golyóforma camera obscurát konstruált, ami két ferde, oldalfordítós tükörrel működött. Ezt az ablaknyílásba építette be, hogy a külső világ képét bevetítse a szobába. Ezt az eszközt felhasználva a nürnbergi Johann Hamar óriási város-panorámaképet tudott festeni. Ezzel a sciopticon golyónak nevezett, később „ökörszem” néven népszerűvé vált eszközzel foglalkozik Johannes Zahn würzburgi premontrei szerzetes Oculus artificialis című műve.

1694-ben Robert Hooke tartott előadást a Royal Society-ben egy olyan eszközről, amivel bármit le lehet festeni vagy rajzolni. Az ábrázolás szerint egy kúp alakú, szemmagasságba állított, valószínűleg lábakon álló camera obscuráról lehetett szó, amibe a rajzoló beledugja a fejét és a belül lévő átlátszó papírra rajzol.

 

  Camera obscura-ábrázolás a Francia Enciklopédiában 1751-1772, Optika-fejezet.

 

Az utazók úti élményeik lerajzolásának, a tájképfestők témájuk gyors, pontos ábrázolásának megkönnyítésére használták a camera obscurát, de az kínálta magát a kísérletezésre is: hogyan lehetne a fény keltette képet a maga teljességében megőrizni, s nem pusztán – szükségszerűen szegényítetten, kevésbé részletgazdagon – körülrajzolni. Egyelőre harminc évvel vagyunk még a fényképezés felfedezése előtt.

1802-ben Thomas Wedgewood és Henry Davy próbálkoztak először azzal, hogy fényérzékenységet kutató kémiai kísérleteik eredményeit összekapcsolják a camera obscurával. A doboz belsejébe ezüstnitráttal átitatott papírt helyeztek, exponáltak, de mivel a keletkezett képet nem tudták rögzíteni, az, ahogy keletkezett, úgy el is tűnt. Az mindenesetre a kor kísérletező elméi számára evidenciának számított, hogy a camera obscura az az eszköz, amely a fény írta képek rögzítésére felhasználható.

Mind Niépce, mind Daguerre fényképészeti kísérletei a camera obscura használatára épültek. Az 1685-86-ban Johannes Zahn által konstruált lyukkamerák kétszázötven év múlva már valóban fényképezőgépként működtek.

 



[1] A camera obscura („sötét kamra”) fényképezésre használható sötétkamra, lényegében doboz, amelynek az egyik oldalán kis nyílás van, míg a hátoldalon képződik le a fordított állású elég fényszegény kép. Az optikai megfordíthatóság elvén alapul

[2] Kolta Magdolna: Képmutogatók. A fotográfiai látás kultúrtörténete c. műve alpján

[3] Segítségként felhasználható irodalom: Kolta Magdolna: Képmutogatók. Képzési formák és szokások a fotográfia előtt és után. Fotóművészet, 1996/1–2.;

Kókai Károly: A film elődei. Szellemkép, 1995/1–2., 3.;

Szilágyi Gábor: A fotóművészet története. Budapest, 1982, Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata; Horváth Árpád: Camera obscura – A fényképezés és a film története. Budapest, 1965, Táncsics Könyvkiadó;

[4] Alhazen (965-1039): Kitab al-Manazir, 1020 k. Eric Renner részletesen számba veszi, hogy Alhazen megfigyeléseiből kiindulva a középkori tudósok hogyan vizsgálták, hogy a napsugár miként halad át egy kis nyíláson. Eric Renner: i. m. 5-8. o. (Kolta im)

[5] Leonardo da Vinci: Codex Atlanticus, 1500 k. A milánói Ambrosiana Könyvtárban található kézirat kiadása angolul: The Literary Works of Leonardo da Vinci. Compiled and Edited from the Original manuscripts by Jean Paul Richter. Commentary by Carlo Pedretti. London, Phaidon, 1977. I. (Kolta im)

[6] Mivel Kircher összefoglalta a lyukkameráról, illetve annak használatáról akkor tudható valamennyi információt. Sokáig ezért őt tekintették a lyukkamera feltalálójának.

[7] Im.

[8] Kolta M. im.